Vidéki operajátszásról II. – az elméleti sík (folytatás)

2021. november 23.

Az operajátszás problematikája a külsőségek végletekig való feszítéséből adódóan a primerség elveszítésében rejlik. Eltűnik a zsigeri reakció az opera nézése/hallgatása közben a közönségből, mert az előadás egy réteg felnagyításával foglalkozik, nem a nagy egésszel.

Mindegy, hogy ez a réteg éppen gondolkozásra akar késztetni, vagy az énekhang érzéki gyönyörködtetésére, nem tud komplex élményt adni, mert az előadásnak csak egy rétegére fókuszál. Azt ugyan a végletekig kiművelve, de a nagy egészről hallgatva. Így természetesen lesz egy közönségréteg, akinek „tökéletes” lesz az előadás és lesz egy, aki ennél unalmasabbat nem látott.

Ez az a híres „megosztó” előadás, amire oly büszkék a rendezők, előadók, producerek, mondván, hogy legalább nem langyos lábvíz a produkció. Hát igen. Csak éppen megint az előadásról beszélgetünk és nem a darabról. Ez olyan, mintha a nyelv kapcsán folytonosan a ragokról, központozásról, igeidőkről beszélgetnénk, nem pedig arról, hogy mit is szerettünk volna közölni az elhangzó mondattal.

Abszurd, de mi ezt tesszük hetven éve a művészet területén, ha operáról van szó. (Ne tévesszen meg senkit az ’50-es évek operai „aranykora”. Nem a műfaj virágzott, hanem annak előadói praxisa. Abban az értelemben, ahogy egy Mozart, Verdi, Wagner körül a műfaj kelt új életre, új mondanivaló, új kihívások után kutatva, ennek ekkora már nyoma sem volt. A mindezektől függetlenül létrejövő „modern opera” írás egy más tanulmány témája lenne.)

A primer hatás problémakörébe tartozik még egy nagyon fontos tényező: a nyelv, amin operát játszunk. Ugyanis, bár mára ezt már hangsúlyozni kell, természetes dolog volt, hogy az operaszerzők az adott közönségük anyanyelvén írták meg az operájukat. Ezáltal olyan hatást remélve, hogy a szöveg és a zene egysége azonnal hat, valós időben, valós reakciót kiváltva. Nem az adott ária után tapsként felhangzó „összesítő” élményt akarták elérni, hanem hogy minden kis szónak értelme, iránya és kifejezése legyen.

Mindegy, hogy Gluckról, vagy Richard Straussról beszélünk, a szöveg és zene kapcsolata olyan mélyrétegű, hogy egyik sincs meg a másik nélkül, ha a hatás legösszetettebb formáját akarjuk kibontakoztatni. Így elérünk a hazai operajátszás örök kérdéséhez: magyarul, vagy eredeti nyelven? A zeneszerző szándékának akarunk engedelmeskedni, hogy a közönség értse minden kis apró mozzanatát az operának, vagy a történelmi és földrajzi hűségnek, hogy az adott opera mely ország közönségének íródott? Wagner imádata saját nyelve iránt feljogosít-e minket arra, hogy ne értsük zenéjének és szövegének összefüggését a hallgatása közben? Felvállalhatjuk-e az összművészeti hatás elvesztését, amiatt, hogy kiszolgáljuk a történelmi hűséget? Hiszen pont Wagner az, aki a szöveg drámáját a zenéjével egyenrangúként kezeli. Mi szolgálja ezt a gondolatot jobban: ha egy jó fordításban magyarul (egy feltételezetten kitűnő) dikcióval eléneklem, vagy németül végig ropogtatom, arra a nézőtéren ülő anyanyelvi szinten németül tudó 10 nézőre alapozva és másik 350-re, aki be nem vallaná, hogy az idő nagyrészében csak „ik verstehe nikt”.

A teljes cikk a PAPAGENO oldalán olvasható.

Kapcsolódó: A vidéki operajátszásról I. – Az elméleti sík